35. fejezet: A medál titka part 3 (Dina szemszöge)

Hmmm... Hogy jussak el a temetőbe? Kifelé menet ezen gondolkodtam. A szüleim már nem voltak a földön. De hova a francba tűntek?! Mindegy! Kijöttem a házból és egy sötét utcában találtam magam. Mintha valaki lenne itt... Paranoiás vagyok. Sokat játszottam az Amnesia-val. Már megint. Megyek tovább és meglátok egy padot. Leülök és próbálom elképzelni azt a rég nem látott temetőt. Rideg és fenyegető sírkövek, középen egy ravatalozó. A hideg végigfutott a hátamon ahogy rágondoltam, annyi idő után. Amint kinyitottam a szemem, előttem volt. Az égbe meredő, csipkés sírkövek és névtáblák. A márványból készült sírok. Félelmetes, főleg a ravatalozó. A sötétségben gyertyák égtek, amik ellátszódtak a temetőn kívülre is. Olyan az egész, mint egy kísértet film. Ha bemegyek, többé nem jövök ki élve. De ez az én elmém. Én irányítom és kész! Ezekkel a gondolatokkal mentem be. Ösztönösen mentem az egyik sírkőhöz. Anya és apa sírja. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Amint észrevettem magam, gyorsan le is töröltem. A nővérem sírját pedig sehol sem láttam.
- Nem halt meg. Gyere és megtudod, mi is történt valójában!- súgta egy hang a fülembe. A hideg futkosott a hátamon.
A ravatalozó felől jött a hang. A szél hirtelen felerősödött, alig bírtam a talpamon maradni. Befutottam a ravatalozóba. Egy bársonnyal bevont állvány a sötét szoba közepén. A gyertyák ijesztően égtek, a szél fütyült odakint. Egy kép volt az állványra támasztva.
- Hiszen ez... én vagyok!- mondtam suttogva. A gyász szalag rajta volt.
- Igen. Ez lesz a sorsod, ha a medál veled marad.- mondta a másik énem az egyik sarokból.
- Mit tegyek?
- Ezt neked kell tudnod! Tessék, megdolgoztál érte!- odadobta a keresztet.
Eltűnt, én meg beleillesztettem a könyvbe. A nap már kelt fel, sietnem kellett!

Gyönyörű volt, de veszélyes. Gyorsan elolvastam az utolsó fejezetet, ami láthatóvá vált. Csak két mondat volt.
"Juttasd el a medált egy felvigyázóhoz. Jelezni fog, ha készen áll."
Ez volt ott. Becsuktam a könyvet és felébredtem. Éppen Castiel keltegetett.
- Fent vagyok!- mondtam nevetve.
- Mit álmodtál?- kérdezte aggódva.
- Miért kérdezed?- kinyújtóztattam a tagjaimat.
- Mert azt mondtad, hogy "meg fogok halni".
- Hmm... egyszer biztos.- mondtam mosolyogva.- Menjünk reggelizni!
A nap valahogy eltelt. Csak az álmom járt az eszemben. Valami közeledik, valami nagyon rossz.