7. fejezet: Mit érzek? (Dina szemszöge)

Másnap kerestem egy kicsivel csinosabb ruhát. Olyan ruhát vettem fel, amit néha viseltem a táborban is. Csak most tűnt fel, hogy milyen nagy a szemem. Felvettem a rejtett pengémet is. Olyan büszke vagyok rá!

A pengém úgy néz ki mint egy menő csuklószorító. De ezt nem ajánlatos nyújtogatni.

Igaz, hogy többet takar mint a csuklóm, de megéri.
Az utam most zökkenő mentes volt. Nem botlottam ma senkibe. Vittem a rajzfüzetemet és úgy terveztem, hogy rajzolgatok egy kicsit a suliban. De persze ezt is keresztül kellett húzni! Túl korai... Beértem a suliba és az igazgatónő egyből megtalált.
- Kisasszony, kérem válasszon ma egy szakkört, ahova járni szeretne.- és el is ment. Ebben az iskolában luxus köszönni, már bocsánat?! Elkértem Mr. Faraize (fogalmam sincs hogy kell kiejteni) listáját a szakkörökről. Kiültem egy padra és nézni kezdtem őket.
- Akkor lássuk... kertészkedés: nem az én világom, rajzszakkör: esélyes!, kosárlabda: jó srácok lehetnek ott, de én egyáltalán nem tudok játszani, énekkar: inkább nem mondok semmit, harcművészet: jöhet! és végül sakk: logikában nem vagyok nyerő. De van még itt hip-hop, ír tánc(?), és néptánc. Azt írja a lap, hogy legfeljebb négy szakkört választhatok. De annyi időm nekem sincs.- így gondolkodtam és a végén félre raktam. Rajzolok egy kicsit! minden srácnak elkészítem a portréját és majd megmutatom nekik. Akkor kezdjük Castiellel! Gondoltam jól beszívatom. Egy ilyen kép is lehetne:


 Jól van na! Nem leszek ilyen szemétláda. A végén egy elég tűrhető portré lett. Ehhez képest legalábbis. A végén ilyen lett:

Nem tudom, hogy cigizik-e, de jól áll neki. Most jöhet Armin! De hol...
- Szia, Dina!- mondta mellőlem egy hang.
- Szia Armin! Épp téged kerestelek!
- Engem? Miért?
- Lerajzolhatlak?
- Persze! És mit kell csinálnom?
- Csak azt amit szoktál!
- Oké!- mondta és elővette a PSP-t.
Elkezdtem rajzolni. Elég necces volt mert mozgott közben. Rápillantottam a játékára és egyből mosolyogtam. Az Assassin's Creed 4 ment rajta. Szegényt éppen kergették a katonák.
- Segítsek?- kérdeztem.
- Ismered ezt a játékot?
- Ki nem ismeri?- mondtam és a kezembe vettem a játékot.
- El ne rontsd!
- Nyugi! Bízz bennem!- mondtam. Egy kis idő múlva sikerült végig vinni a küldetést.
- Ezt hogy csináltad?- visszaadtam neki a játékot.
- Már kijátszottam.
- Kösz a segítséget!- mondta és elpirult.
A rajzot otthon fejeztem be. Valahogy illik hozzá ez a kép. Olyan helyes...

Kis édes ez az Armin...